Azaz szemtől szembe. Így szól az IPM májusi számának egyik remek cikke ( a sok közül!), amelyet végre sikerült elolvasnom. No nem mintha olvasási zavaraim lennének, de ugye az idő. Illetve az időbeosztás...
És meg is érkeztünk oda, ahol a part szakad (: A cikk gyakorlatilag a metakommunikáció témáját fejtegeti. Először szerintem magyar órán hallottam a fogalomról. Egyszerűsítsünk, tehát minden metakommunikációnak számít, ami nem direkt beszéd, azaz nem nyelvi beszéd. Ide sorolhatjuk a hanglejtést, a testtartás, mimikát, térközigényt etc.
Visszakanyarodva az időbeosztáshoz. Ugye ma mindenki szalad jobbra-balra, mint a fába szorult féreg. Mert annyi, de annyi dolgunk és teendőnk van, ami csak ránk vár és nekünk kell megváltani a világot. És jön a kérdés, hogy ebbe a sietségbe hogy is fér bele a személyes kommunikáció?? Mennyivel egyszerűbb(nek tűnik), ha a telefonon lógunk miközben megy a nagybevásárlás, vagy eljutunk Budapest egyik végéből a másikba. Egyszerre egy dolgot csinálni már "nem menő". Most kicsit konzervatívnak hathat az előző pár sor, de bizton állítom, hogy szó sincs róla. Aláírom bárhol bármikor, hogy ez az egyetlen módja, hogy ma 2009-ben az ember "működni" tudjon, hiszen egy napi teendőnket régen talán 1 hét leforgása alatt végezték el(, ha a kommunikációra gondolunk, akkor a posta mint tudjuk még a mai napig hagy kívánni valót maga után...). A cicerói körmondataim után végső soron csak a személyes találkozók, beszélgetések és/vagy együttlétek fontosságát emelném ki. Hiszen ma folyton sír a szánk, hogy csalódtam ebben-abban, a szemembe hazudott bla-bla. Ugye milyen igaz a mondás, hogy nem az számít, hogy mind mond, hanem amit tesz az ember? Lehet, hogy Sanyika azt mondta, hogy szeret, de ha észrevettük volna, hogy közbe nem néz ránk, hanem kibámul az ablakon mondjuk, akkor talán kicsit hamarabb is leeshetett volna, hogy basszus, ő se gondolja komolyan.
Az embereknek a metakommunikációja ösztönös. Boldogok vagyunk mosolygunk, Szomorúak vagyunk akkor pityergünk. Ez ugye az emberek nagyhányadának elég egyértelmű. Ilyen a hanglejtés, hangsúly is. Ez is ismerős mindenkinek, meggyőződésem. Mondhatjuk ugyanazokat a szavakat mézes-mázosan vagy dühödten, felkiáltva vagy kérdően. Ezt nem is ragoznám tovább, sokkal érdekesebbek számomra az apró rezdülések, amelyre fittyet hányunk... A kéztördelés, a száj harapdálása, nyalogatása, pupilla tágulása, a haj simogatása, a vakarózás és miegyéb.
Mind-mind apró dolog, de annál nagyobb jelentősséggel bír. De mi manapság tényleg, csak az elfuserált, őszintétlen emberi kapcsolatainkról tudunk beszélni... Kis tudatosság, utánaolvasás sokat dobna a "rendszeren"... Na meg, hogy esélyt teremtsünk magunknak! Ha folyton csak telefonálunk, chat-elünk, e-mailezünk, abból hosszú távon túl sok jó nem sül ki... Szörnyen fontos az élő kontaktus. Számos ismerősöm van, aki kifejezetten utál msn-ezni (ugye korunk kedvelt chat-elős szolgáltatása, Magyarországon főleg ez az elterjedt, de ott az AIM meg hasonlók:)). Megvannak az előnyei, tagadhatatlanul. Baromi olcsó, gyors, és korlátlanul mennyiségűt tudsz beszélni, illetve pötyögni, van akár webkamera és hallhatjátok is egymást akár. De szerintem mindenki érezte, hogy ismeretlen vagy kevésbé ismert emberrel csevegni a neten többnyire olyan furcsa. Az emberbe ott ugrál ugye a megfelelési vágy, nehogy olyat meg úgy írjon... A beszélgetés nem olyan gördülékeny... És ez élőben mennyivel könnyebb és gyorsabb lenne! Sokkal hamarabb kiderülnének a bökkenők... Éppen ezért én személy szerint csak a barátaimmal szeretek msn-en beszélni. Persze az más ugye, ha csak egy tétel címet kérnek tőled vagy valami hasonlót. De mély tartalmú, hosszas beszélgetést csak a barátaimmal tudok folytatni. Őket meg akkor inkább megkérem, hogy találkozzunk : ) Ilyen egyszerű.
Nem felejthetjük, hogy az ember társas lény. Már magzat korunk oda kezdjük elsajátítani a kommunikáció fajtáit. Ugye ismerős, mikor a terhes anyuka simogatja a pociját és énekel a babához. Az újszülöttet továbbá szülés utá közvetlenül odafektetik anyja mellkasára, hogy felismerje az addig 9 hónapig otthont biztosító nő szívdobogását. És felhívnám minden kisgyermekes, vagy szülőnek készülő egyén figyelmét arra, hogy mennyire fontos a kezdeti szakaszban a kommunikáció :D Hogy szépen beszéljünk hozzá, mosolyogjunk… Ilyenkor kezdődnek el a szocializáció alapjai a jövevényben, mert ha csak bántást kap, csúnya beszédet, akkor keményen megsínyli a jövőben. Nem lesznek normális emberi kapcsolatai, amit később izzasztó teperés árán lehet bepótolni. Mondják, hogy csak akkor ismerhetjük meg a másikat jól, ha magunkkal "tisztában vagyunk". Na de kérdem én, hogy akkor miért is társas lény az ember?? Ahhoz, hogy megismerjük magunkat, meg kell ismerni a korlátainkat is. Ehhez pedig bizonyos esetekben (többnyire...) kellenek embertársaink. Hiszen hogyan válthatná ki bennünk bármi is az agressziót egy lakatlan szigeten? (ahol nem élnek nagy csúnya szörnyek, no:) szóval nem Lost:D) Ahogy a cikk is írja, a legnagyobb büntetésnek számít, ha valakit magánzárkába küldenek. Nyilván meg lehet kattanni.
Lényeg a lényeg, mindenki olvassa el a cikket, aki csak teheti. Ha jól csalódom, akkor ráadásul ez egy sorozat, melynek a fentebb említettek alapján az 1. része a májusi számban jelent meg. Részemről zárásképpen annyit tennék hozzá, hogy tényleg koncentráljunk a személyes együttlétekre, megéri.
P.S.: bocsi ha hosszú lett :)
